2. rész
A barátaim
Yuki megállás nélkül sírt. Csak sírt. És az érzés, mi a szívét mardosta, percről perce egyre fájdalmasabb, intenzívebb lett. A lány soha életében nem érzett még ilyet. Rosszabb volt, mintha levágták volna egy végtagját. Elképzelhetetlen. Ismeretlen. Felfoghatatlan. Miért történt mindez? Mi ez az érzés?... Damon! Te... És én... Azaz mi! De te most elmentél... És akkor mi lesz velünk? Mi lesz azzal a csókkal?... Ne! Az nem lehet! Lehet, hogy sohatöbbé nem találkozunk?? Azt nem bírnám elviselni. Damon...
- Szükségem van rád.
Yuki teljesen elmerült gondolataiban, úgyhogy észre se vette, hogy jön valaki. A lány az arcát a föld felé fordította, úgyhogy csak egy közeledő árnyékot látott, ami hamarosan pont mellette állt meg. Aztán az idegen lehajolt hozzá. De a lány rá se hederített. Amikor meglátta Yuki lesütött fejét és könnyes szemeit, megszólította.
- Hercegnő. - majd felált, és meghajolt. Aztán a lány lassan felemelte a fejét, és az orra előtt egy kéz lebegett, ami arra várt, hogy Yukit felszegítse a földről. Nemsokára meglátta, hogy egy egész hadsereg állja őt körül, és az egyik közülük előtte áll a kezét nyújtva feléje. Közben mindnyájan meghajolnak előtte.
- Yuki-úrnő. Köszöntünk téged Diamondtriában!
A lány döbbenten nézett végig a katonákon. Alig hitt a szemének. Soha életében nem látott még olyan védőfelszerelést. És főleg! Sohasem köszöntötte még őt így senki. De honnan tudták hogy itt vagyok? Honnan ismernek engem??
- Kérem kövessen. - és a katona felemelte Yukit a karjánál. Hiszen látszott rajta, hogy magától nem tudná magát megtartani. Látszott rajta, hogy milyen törékeny és instabil. De nem csak fizikailag.
Miután a katona elküldte a többi társát, elindult Yukival az épületbe, és aztán fel a lépcsőn. A palota teljesen máshogy festett belülről, mint gondolta. Hiszen kívülről olyan tipikus régi japán palota kinézete volt. Bent viszont minden tárgyról, díszről a futurisztika tükröződött. (Na, itt a válasz a hadsereg szerkójára! Így már érthető.) Yuki tekintete mindent jó alaposan végigpásztázott. Annyira el volt foglalva mindezzel, hogy az sem érdekelte, hogy merrefelé vezeti az idegen katona.
- Megérkeztünk, felség.
Az idegen
"Elég, ha az ember elhiszi, hogy léteznek angyalok, elég, ha szüksége van rá..."
Egy új dolog megismerése nem könnyű. Eleinte félelmetes és felkavaró lehet. De talán, ha sikerül megértetnünk magunkkal, és eltelik egy kis idő, rájövünk az igazságra. Rájövünk, hogy mindig is ez hiányzott az életünkből, és hogy képtelenek lennénk enélkül elképzelni. Mert így teljes. Egy kevés új sohasem árt. Sőt, szükségünk van a változásra... De mi történik, ha minden a feje tetejére áll? Talán az egész életünket előlröl kellene kezdenünk...
A történetünk egy Hirosimában élő 16 éves lányról szól. A neve Akitatsu Yuki. A haja hosszú aranybarna, a szemei mélykékek, és ezek mellett rendkívül csinos is. Ragyogó mosolyával, határozott kisugárzásával, és penge eszével minden fiút elvarázsol. A suliban és otthon is nagyon segítőkész mindenkivel... Kb. ennyi, amit tudni kell róla.
Szóval... Egy őszi délutánon kezdődött minden. Yuki és barátnői éppen a suliból hazafelé tartottak.
- A fizika óra haláli uncsi volt, nem? - sóhajt fel Misaki, a lány egyik barátnője.
- Ja. - ért egyet Yuki. De mintha nem egészen lenne ott.
- És mi van azzal a sráccal? - kérdi kíváncsian a másik lány, miközben a szemöldökeit mozgatja föl-le. - Yuki! Yuki!!
- Bocsi. Nem figyeltem. Egész nap úgy érzem, mintha valaki figyelne. - szólal meg Yuki. Aztán gyanakvóan körbe néz. - Ti nem?
- Biztos csak képzelegsz. Na, válaszolsz? - vonja el a figyelmét Misaki.
- Persze. Vele? Nincsen meg köztünk az a vibrálás. Nagyon rendes fiú, de azt hiszem, nem ő a megfelelő. Az igazira várok.
Odaértek az Akitatsu-házhoz, és elbúcsúztak egymástól. Bement, köszönt, felment a szobájába, megírta a leckét, megvacsorázott, megfürdött, és lefeküdt aludni. Pont, mint minden más átlagos nap...
Szegény Yuki reggel arra ébredt, hogy nagyon melege van.
- Vegyétek már alacsonyabbra a fűtést! - kiált fel a lány, és letörli homlokáról az izzadságot. De szemei még csukva vannak.
Majd megijedve néz körül a sivatagban. Előbb azt vette észre, hogy egy zsákban fekszik, aztán az előtte álló ismeretlen alakot, aki éppen felnyergel egy lóhoz hasonló furcsa lényt, egy hipogriffet. Alig hitt a szemének, hiszen még soha az életben nem látott ilyesmit.
- Ez csak álom, Yuki. Ez csak álom! -nyugtatgatja önmagát a lány.
Az ismeretlen Yuki felé fordul.
- Ébren vagy. Ez nem álom. - szól monoton hangon.
Erre a lány felkelt a földről, és odament az idegenhez.
- Elnézést. Maga kicsoda? És miért rabolt el engem? Hisz nem tettem semmi rosszat. Vagy mégis?
- Nyugodj le. Azért tettem, mert az vagy aki. Amúgy az apám akarata. Ellenségek vagyunk. - válaszol a srác. Aztán vesz egy nagy levegőt. - Szállj fel! - parancsolt rá.
Yuki makacs volt, és összezavarodott.
- Egy tapotat sem mozdulok, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt! - húzza fel a szemöldökeit a lány. És kezeit a teste mellé húzva ökölbe szorítja.
- Erre nem érünk rá! Gyerünk! - kezdi el rángatni a srác a karjánál fogva, de Yuki lerázta. Aztán odasietett a felnyergelt állathoz.
- De nem értem, hogy azért mert az vagyok aki! - értetlenkedett tovább a lány. - Miért engedelmeskedsz apádnak?! Nem irányíthat téged!
A fiú türelme kezdett elfogyni. Odament Yukihoz, és felültette a hipogriffre. A lány amint észrevette a tekintetét, egy szót sem mert szólni, és makacskodni is elfelejtett.
Szótlanul mentek a sivatagban. Yuki gondolkozott a napon történteken. Nem értett semmit. A srác azon elmélkedett, hogy miért engedelmeskedett eddig az apjának. Mit tett érte?? Mindkettőjüknek a múltja tele volt kérdésekkel...
A nap lenyugvóban volt. Így ők is megálltak, tüzet gyújtottak, és lepihentek. A sivatagban este homok fagyasztó hideg volt. (Annak ellenére, hogy ez egy másik világ, és eddig minden olyan más... Illetve furcsa volt.) Mindketten a tűz mellett ültek a lehető legtávolabb egymástól. Yukinak váratlanul el kezdett korogni a gyomra. Nem csoda! Egész nap nem evett semmit. Egy kicsit zavarba jött. Maradj már csöndben! A fiú meghallotta, és megsajnálta.
- El is felejtettem. Hoztam egy kis kaját. - és odaadta Yukinak. Közben teljesen másfelé nézett. - Gondoltam, hogy éhes leszel.
A lány kellemesen csalódott. Meglepődve nézett a fiúra. Talán egész rendes srác. Megnézte a kaját Nem úgy nézett ki, mint otthon, Japánban, de elfogadta. Legalább ehető... Legalábbis reméljük!
- Kö... Köszönöm szépen! Amúgy a nevem Yuki. Egy 16 éves lány vagyok. - mutatkozott be elég félénken. Aztán óvatosan a kezét nyújtotta a fiú felé.
- Damon vagyok, egy vámpír. - ment bele a játékba a srác. De még mindig kissé barátságtalanul. - Nyugi, csak állatok vérét fogyasztom.
- Aha. Persze. - szólalt meg ijedten. S gyorsan visszahúzta a kezét. - Értem én.
Majd egy kicsit elkondolkodott. Aztán pár perc múlva hozzákezdett mondanivalójához, de még mindig kényelmetlenül:
- Damon. Bocsi a viselkedésemért. Nagyon...
- Te most komolyan barátkozni akarsz? - tört ki a nevetés Damonból. - Az ellenséggel??? Elég furcsa vagy, mondhatom! Nem kellene jobban meggondolnod, hogy kivel barátkozol?
Yuki nagyot csodálkozott. Sosem hitte volna, hogy valaha mosolyt fog látni a fiú arcán. Aztán vele együtt nevetett.
Így beszélgettek továbbra is még elég sokáig. Ahhoz képest ahogy indult ez az egész, egyre jobban megkedvelték egymást. Közben Yuki kilétét is megtudta. Kiderült, hogy ő a soron következő hős, aki majd egyszer békét hoz az egész világnak. A szülőföldje Diamondtria, de születésekor Hirosimába vitték, hogy megvédjék az akkori harcoktól, amelyek az ő és Damon apja között folytak. A fiú apja azért raboltatta el Yukit Damonnal, hogy elvegye a lány varázserejét, ami megakadályozza, hogy övé legyen Diamondtria. És ő maga még erősebb lehessen!
Diamondtriában Yuki apja előre tudta, hogy mi fog történni a lányával, amikor betölti a 16-ot. És így előre eltervezhett mindent. Szervezett egy mentőcsapatot. Mind a négyüket ő maga személyesen választotta ki már évekkel ezelőtt. És nagyon jól ismerte őket. Már gyerekkoruk óta. Ők voltak a legjobbak az országában (minden téren): a fia, Shin a halálisten, Ayumi a ninja, Liam a vérfarkas és a legfiatalabb (10 éves) Zafi a sárkány.
Yuki és Damon javában aludt. A nap már felkelőben volt, és az ég alja már világosodott. A lány arra ébredt, hogy Damon mellett fekszik. Hogy? Mikor? Én??... De ő tegnap ott...! Mi van?!! Majd Yuki ettől úgy fülig vörösödött! Gyorsan felpattant mellőle. A fiú nemsokára meghallotta, és felébredt rá.
- Yuki. Minden rendben? - dörzsölte meg a szemeit a srác. - Nagyon vörös az arcod. - majd nyújtózott egyet, és végtagjait megmozgatva felállt.
- Igen... - válaszolt bizonytalanul. - Semmi gond.
Erre Damon csak megvonta a vállát, és mit sem szólva nekiállt készülődni az indulásra. Yuki meg csak állt, mint a cövek, és bámult ki a fejéből. Egy fél nap alatt ennyi minden történt... Amiket Damon mesélt, valahogy olyan hihetetlennek tűnik!... Az, hogy megismertem ezt a fiút, és hogy most itt vagyok. De egyáltalán hol van az az itt? És miért megyek Damonnal, hogy feladjam magamat a gonosznak?? Miért bízok meg benne? Miért?! Miért vagyok ilyen nyugodt?!!...
- Na! Mire vársz? - szólt oda Yukinak. Miközben a nyerget igazította, és mindent felcuccolt a hippogriffre. Aztán kezetnyújtott a lánynak.
- Me... Megyek. - rázta meg a fejét, hogy ismét magához térjen. Majd belekapaszkodott az állat hátába.
- Az nem hiszem, hogy jó ötlet. - vágott közbe Damon.
- Nyugi. - mondta, és vett egy nagy lendületet. - Minden okés... - és lezúgott az állatról (mégpedig pofára esve). Kezében csomóban ott maradt az állat hátáról letépett toll. - Lesz.
Aztán a hipogriff felüvöltött, és elrepült ki tudja merre, a végtelenbe. A történtek ellenére Damon nem volt dühös. Csak vett egy nagy levegőt, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Minden holmijuk odalett, így gyalog mentek tovább.
- Damon. Nagyon sajnálom. - próbálta menteni a helyzetet Yuki.
A fiú azonban rá sem hederített. Csak menetelt előre egyre gyorsabban és gyorsabban.
A mentőcsapat már a Végtelen sivatag felett repült.
- Nem látjátok valahol a hercegnőt? - kérdezte Ayumi, és kezét a homlokához támasztotta, hogy a távolba láthasson.
- Én látok valamit. - és két földön mozgó pontra mutat. - Nincsenek olyan messze. Ha sietünk, még időben utolérhetjük őket.
Damon arca hirtelen idegessé vált, amint felnézett az égre.
- Megtaláltak. Nem akarok harcba keveredni. Futás! - majd magával rántja a lányt.
Az repülő idegenek egyre gyorsabban közeledtek. Hamarosan már csak pár méterre kerültek hozzájuk.
- Shin, támadj! - parancsolja Ayumi.
De Yuki Damon elé lép, hogy a testével védje őt.
- Állj! Ne bántsd! Akárki is vagy.
- De hiszen ő az ellenséged!
- Kérlek. Damon nem akar semmi rosszat.
Ezután Shin visszahúzta a kardját, és odalépett Yukihoz.
- Rendben. Akkor válassz! Az apád vagy az ellenség?
A lány eleinte rávágta volna, hogy Damon, hiszen tőle kellett megtudnia, hogy ki is valójában, miközben édesapja pedig hátradől, és küld egy mentőcsapatot utána. De hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt. Egy szúrást érzett a szívében. Rájött arra, hogy mindent, az egész életét elölről kell kezdenie. Már tudta, hogy otthona nem Hirosimában van az Akitatsu házban. Hanem itt. Itt, ahol nem ismer semmit és senkit... Egy ideig lesütött fejjel állt. A többiek meg türelmesen várták Yuki döntését. Majd erőt vett magán, lassan felemelte a fejét, és halkan de magabiztosan válaszolt.
- Az... ellenség. Damon.
- Rendben. Menjünk srácok. - és hátat fordított Yukiéknak.
Aztán Ayu meglepetten nézett Shinre.
- Miért?! Csak úgy elengeded? - fogja meg a fiú vállát.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz. - nyugtatja meg Ayut, és lerázza a lány kezét.
Shin nem csodálkozott Yuki döntésén, és egyáltalán nem aggódott emiatt. A mentőcsapatnak hamarosan a nyomát sem lehetett látni. Damont meglepte a lány választása. Miközben Yuki a távolba tekintett megmentői után, a fiú szemeit a lányra tapasztotta. Yuki... Képes voltál nemet mondani az apádnak? Miattam??... Tutira forgatsz valamit abban a csinos fejedben! És öntudatán kívül elmosolyodott.
-Damon. Mi is menjünk utánuk. - biccent a fiúnak.
Hogy tudtam! Milyen ravasz csaj vagy! Közben folyamatosan egymást nézték. Csak azért tettem, hogy több időt tudjak veled kettesben tölteni.
- Rendben. De előbb még... -aztán közel Yuki mögé lépett. A lány meg sem mozdult. Aztán Damon gyengéden átölelte őt. Yuki egyáltalán nem szamított rá, de szívét átjárta a boldogság.
- Yuki. - és elengedte őt. - Ismerek egy sokkal rövidebb utat. Csak meg kell keresnünk.
- Hová megyünk?
- Gyere velem. - szólt gyengéden. Majd ujjait Yukiéi közé fonta. Egy ideig elvesztek egymás tekintetében, de aztán elindultak nemsokára.
A két fiatal egy teleportáló-szerűséget kerestek, ami összeköttetésben van Diamondtriával, és amit csak Damon és az apja ismert.
Az idő már dél felé járt, mire megtalálták azt a bizonyos helyet.
- Yuki, állj ide! Ez visz oda a királyi palotához. - állítja be Damon a helyére a lányt. Aztán lassan elkezd hátrálni tőle. (Úgy, hogy éppen ne legyen benne a teleportálókörben.)
- Oké, de előbb még szeretnék valamit. - és kezei közé fogja Damonét, simogatni kezdi.
- Mit szeretnél? - mosolyog rá a fiú. Majd másik kezével végigsimít Yuki arcán.
- Én ö... - Egy mozdulattal magával rántja a fiút, a teleportáló aktivál, és Damon megy a lánnyal együtt.
Mikor megérkeztek, pont Diamondtria palotájának hátsó bejáratánál értek földet.
- Yuki, te megőrültél?! - keltek fel mindketten a földről.
- Bocsi, de nem gondoltam át alaposan. - válaszolt. Aztán leporolta magát. Nemsokára Damon egy ember lépteire lett figyelmes.
- Nem haragszom...
Rád sohasem tudnék.
-... De most mennem kell. - és megfordult.
- Várj! - aztán a lány elállta a fiú útját. - Köszönöm, hogy segítettél. - szólt kissé zavartan.
Egy ideig egymást nézték. Majd...
- Nem tesz semmit.
S Damon Yukihoz közelítette arcát, és ajkait a lányéira tapasztotta. Yuki egy pillanatra úgy érezte, mintha csak ők ketten léteznének a világon. De mikor elengedte őt, és elment, ez a gyönyörű álom véget ért...Yuki csak nézett Damon nyoma után, majd könnyes szemmel lerogyott a földre.
